Háromféle gondolkodásmód, tulajdonképpen hitrendszer uralkodik most az emberi fajon. Vannak az abszolút ateisták, akik nem hisznek Isten létezésében, és azt vallják, hogy a fizikai elmúlás után nincs semmi, meghalunk, jön a nagy sötét semmi, és ezzel vége mindennek. Zárójelben megjegyzem, hogy ők azok, akik abban hisznek, hogy nem hisznek semmiben. A következő csoport az, akik azt vallják, hogy haláluk után a mennyországba vagy a pokolba kerülnek annak megfelelően, hogy az előírt erkölcsi normák szerint milyen életet éltek. Egyszer élnek, és a haláluk után vagy örök boldogság, vagy örök kárhozat vár rájuk, és nincs további alternatíva. A harmadik csoport azt vallja, hogy a lélek vándorol, folyamatosan új testben inkarnálódik, és az életei során fokozatosan fejlődik lépésről lépésre, így teljesedve ki a spirituális evolúció útján. Jómagam is ezt vallom. Aki erről mélyebben elgondolkodik, bizonyosan felvetődik a kérdés, hogy egyetlen élet alatt, ami a legjobb esetben is csak 90-100 év (ám tudjuk, hogy az esetek 98%-ában ez közel sincs így) mit tud megtapasztalni egy ember? Bátran kijelenthetjük, hogy az emberi  sorsok elképesztő sokféleségéhez, és sokszínűségéhez képest, gyakorlatilag alig valamit. Márpedig a felejtés rabságából csak úgy lehet visszatérni a Forráshoz, ha számtalan leélt életen keresztül megtapasztalt hibákból, fájdalmakból, csalódásokból, melyek tanulságokon át elvezetnek minket a megfelelő felismerésekhez, eljutunk a szükséges, és kívánatos tudati szintre. Viszont ahogy egymás után leéljük a soron következő életünket, minden életünkben követünk el hibákat, teszünk embertársaink ellen olyan dolgokat (szándékosan nem használom most a bűn szót), amik nem szolgálnak minket abban a pillanatban, és ezzel létrehozunk egy okot. Az okot pedig mindig okozat követi, amelyet a következő életünkben karmaként élünk meg. Tehát a karma az általunk létrehozott ok okozata (nem lenne helyes  a bűn és bűnhődés ebben a kontextusban), egy megtanulni, megtapasztalni való lecke, amit ha elsajátítottunk, az mindenképpen a fejlődésünket szolgálja.  Ez lehet a mi nézőpontunk szerint nagyon nagyon durva, de lehet egészen enyhe is. Ezt mindenki a saját helyzete szerint éli meg, mert ami valakinek enyhe, az a másiknak fájdalmas lelki kínokat jelenthet, még megérti, hogy min kell változtatnia ahhoz, hogy az élete más irányt vegyen. Bizony, sokunknak több élet leélésére van szüksége annak érdekében, hogy bizonyos gondolkodásmódot, a másik emberhez való hozzáállását meg tudja változtatni, és tudatilag egy következő szintre tudjon lépni. Egy-egy komolyabb hiba miatt magas szintről is vissza lehet zuhanni, és lehet újra futni a karmikus köröket. Ha például valaki egyik életében már eljutott egy magasnak nevezhető spirituális szintre, de a felsőbb énje elhatározásából meg akar tapasztalni valami oknál fogva egy alacsonyabb szintet, akkor ott egészen biztosan karmát hoz létre magának, viszont az elsajátított spirituális tudás megőrződik valódi lénye belsejében, és amikor a létrehozott karmát kiegyenlítette, akkor egy következő életében a megszerzett tapasztalatok hozzáadódnak a lényében őrzött tudáshoz, és akkor még magasabb szintre jut, még nagyszerűbb képességekkel. A karma oldására van lehetőségünk életünk folyamán (pl. a Tibeti karma kagyü), de ez csak egészen kicsi részeket old le, és valamelyest könnyítheti sorsunkat, viszont teljes egészében csak szenvedéseink, és felismeréseink által oldhatjuk meg.Egyébként a  karma jelentése, cselekedet, tett.  Franz Bardon így ír erről: „Amit az ember saját szorgalma, gyakorlatai, lemondás, fájdalom és szenvedés által el nem ér, azt a sors szolgálja fel neki sorscsapások és csalódások által”. Mindenért magunknak kell megküzdenünk, így a fejlődésért is.  Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra, és ha már megtetted az Isten felé vezető út felét, akkor  eléd jön! A leszülető lelkek sok sok életen át egy családba, vagy tágabb közösségbe születnek, hogy segíthessék egymást a fejlődésben, és a karmájuk kiegyenlítésében. Hogy milyen élethelyzetek lehetnek ezek? Például  van egy házaspár, akik sok gyerekkel, nyomorult körülmények között élnek, a férj részeges, és bántalmazza a feleségét. A következő életükben a szerepek megcserélődhetnek, vagy a férj lesz reménytelenül szerelmes a nőbe, aki kihasználja, megalázza, és tönkreteszi az életét. Vagy valaki brutális földes úr volt valamelyik életében, és kegyetlenségében embereket vakított meg. Ő egy következő életében vakon születhet, hogy megtapasztalja azt, amit egykor ő hozott létre. A variációk száma végtelen. Ok – okozat. És mivel a fátyol a szemünk előtt van, valamint a felejtés labirintusában tévelygünk, bizony nem értjük, miért oly nehéz a sorsunk! Ezt nagyon nehéz megélni, bizonyos ismeretek hiányában, (még jó néhány ismeret birtokában is) de szükségszerű velejárója a fejlődésünknek. A karma tulajdonképpen egy tükör, és azt tükrözi vissza, amiben fejlődnünk kell, tehát önmagunk tükre. Semmit sem lehet csak úgy megtennünk életünk során, következmények nélkül. Még egyszer hangsúlyozom, hogy a karma nem büntetés, nem egy hóhér bárdja, ami lesúlyt, hanem az okot kiváltó tetteinket, és a jelen cselekedeteit hozza egyensúlyba. Ha valamikor súlyos dolgokat követtünk el embertársaink ellen, azt jelen életünkben erényes és jó cselekedetekkel ellensúlyozhatjuk, és hozhatjuk helyre, hogy az egyensúly helyreálljon. Az egyik legfontosabb alaptörvény kellene hogy legyen az ember életében az, hogy  -Soha ne tegyél olyat mással, amit nem szeretnéd ha veled tennének! – Ennek az alapvető, egyszerű intelemnek az értelmében magától értedődik, hogy ki mint vet, úgy arat, és aki szelet vet, vihart arat. Mikor valaki leszületik ide, a földre, akkor minden szempontból abba a környezetbe érkezik, ami érdemei szerint jár neki, itt nincs igazságtalanság, hanem mindent a karma törvényei határoznak meg. Tehát a karma törvénye, egy elfogulatlan igazságtevő erőként működik, így minden egyes egyén pontosan azt kapja, ami érdemei (vagy érdemtelenségei) szerint neki jár. Sok lélekcsalád együtt vándorol inkarnációról inkarnációra, és a szerepek felcserélődhetnek, például egy apa a következő inkarnációjában lehet a saját fiának a gyermeke, megtapasztalva azt, hogy milyen apai mintát hagyott fiára, és azt milyen az ellenkező oldalról megélni. Amíg azonban a karmikus leckét meg nem tanulja minden szereplő, addig együtt vándorolnak sok élet folyamán át. Ebből kifolyólag, rengeteg ember éli meg családi, és párkapcsolatában a se veled, se nélküled végtelennek tűnő játékát. Egyesek szerint a karmának nyolc, mások szerint tizenkettő vastörvénye van, sok helyen utána lehet nézni ennek, de egy biztos, mindenképpen érdemes megszívlelni, és betartani őket. Szerintem a három legfontosabb dolog, amit mindig, minden körülmények között szem előtt kell tartanunk: 1. Soha ne tegyél olyat mással, amit nem szeretnéd, ha veled tennének 2. Minden tettünknek, cselekedetünknek következménye van 3. Soha, semmi, amit teszünk, nem marad válasz nélkül az univerzumban. Kívánom nektek, hogy képesek legyetek olyan életet élni, ami a legharmónikusabban igazodik a fent leírtakhoz, és a fejlődés útján, minden egyes életetekben, egyre kevesebb karmát hozzatok létre, hogy a játék végén kiszálhassatok a kozmikus kerék forgásából, és egy magasabb spirituális létezés szintjére léphessetek.

Szeressétek jobban önmagatokat és egymást, legyetek egyre tudatosabbak, és ne feledjétek: Nincs igazság, csak végső valóság!

Hagiel

A cím tárgykörének spirituális vonatkozását feltérképezni, és konkrét módon definiálni, talán az egyik legnehezebb dolog, már csak azért is, mert minden egyes egyén, individuum, a fejlődése során, a környezete által mutatott sémák, és kondicionálás alapján éli meg valamilyen formában az élete során. Mikor megszületünk, és elérjük azt az időszakot, amikor már kialakult, az éleslátásunk, és bájosan gőgicsélünk a kiságyban, mindenki, leginkább a szüleink,  szeretettel eltelve gyönyörködnek bennünk. Egy ideig mindegy mit csinálunk, minden megmozdulásunk aranyos, és olyan összepuszilgatni való csöppségek vagyunk.  Lassan önálló mozgásra képesek leszünk, megfogunk mindent, és ebben az időszakban elkerülhetetlenül eljön egy pillanat, amikor olyat teszünk, például földhöz vágunk egy poharat, és életünkben először tapasztaljuk, hogy anyu, vagy apu összeszid, a hangja nem kedves, és csúnyán néz ránk. Nem értjük mi történik, hiszen eddig csak azt tapasztaltuk, hogy mindig mindenki mosolyog ránk, mindegy mi történik. Ebben a pillanatban megijedünk, sírva fakadunk, és a szeretet megélésével kapcsolatban, a sorsunk megpecsételődött. Ahogy haladunk előre az időben, egyre több ilyen tapasztalatunk lesz, és szép lassan kialakul bennünk az a reflex, és kondicionált tapasztalat, hogy ha bizonyos dolgokat teszünk, akkor nem érezzük a felénk áramló szeretetet, ergo, nem szeretnek bennünket. Következtetés: ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket, akkor az bizonyos feltételekhez kötött. Mindez amit eddig leírtam, teljesen konszolidált, a társadalmi felfogás, és elfogadottság szerinti intelligensnek mondható családokban történik. Azt hiszem mindenki át tudja érezni, hogy szélsőséges szociális, és családi helyzetben, milyen fokú sérüléseket szenvedhetnek el a gyerekek, de ennek kifejtése most nem tárgya ennek az írásnak. Tehát a fejlődő gyermek gyorsan megtanulja, hogy a szeretet feltételekhez kötött, és ezzel együtt, ennek minden spirituális jellegét elveszti. Ennek megfelelően, ez a gyakorlat generációról generációra öröklődik, és gátolja meg folyamatosan a következő nemzedéket abban, hogy képessé váljon a szeretet spirituális megélésének a képességére. Mikor felnőtté válik, ugyanazt a mintát fogja követni, mind a társadalmi életében, mind a párkapcsolatában, mind a gyermekei nevelési gyakorlatában.  Ha jó viselkedsz akkor szeretlek, ha nem jól viselkedsz nem szeretlek annyira. Ha megfelelően viselkedsz velem, az én elvárásaim szerint, akkor szeretlek, ha nem felelsz meg az én elvárásaimnak, akkor nem szeretlek. A folyamatos harc, hogy elismerjenek, és szeressenek bennünket, ahhoz vezet, hogy torz viselkedésminták alakulnak ki bennünk, ami a későbbiekben teljesen tévútra, és vakvágányra viheti az életünket. Alapjában mindenki a szeretet után sóvárog egész életében, szinte szeretet koldul, és ennek következtében hamis ideákat állít fel magának, amik valahogy csak nem akarnak teljesülni. Azt hiszi, hogy az emberekkel, a párjával, a szüleivel van probléma, és nem ébred rá, hogy a saját hamis ideáinak az áldozata lett. Mégpedig azért, mert a szeretet nem ott keresi ahol az van. Ugyanis! Szeretet nem lehet kapni!!! Hű, ez durva? Rendben, mindjárt elmagyarázom. Törődést, gondoskodást, figyelmet, biztonságot, ellátást és minden más egyebet lehet kapni, de szeretet nem. Mert szeretetet csak adni lehet. Ha valakiről gondoskodunk, óvjuk, segítjük, azt szeretetből tesszük, és a vele kapcsolatos dolgok mentén, általa tapasztaljuk meg a szeretet érzését. Ha ő ugyanígy viszonyul hozzánk, akkor ő általunk tapasztalja meg a szeretet érzését. Tehát mindenki, egy másik személy által,az  önmagába megfogant, és generálódott szeretet érzi, és tapasztalja meg. Remélem érthetően írtam le ezt a félreértelmezett szeretet adok-kapok-ot. A szeretet nem olyan mint a sütemény, hogy ha szétosztom, akkor kevesebb marad nekem. A szeretetet nem lehet odaadni, átadni másnak, mert az belülről fakad bennünk, így tapasztaljuk meg. A másik iránt érzett szeretetünket ki lehet nyilvánítani számtalan módon, hogy ő benne is generálódjon ez az érzés a mi tetteink által, de odaadni nem tudjuk. Felajánlhatjuk, hogy a szívünkben érzett szeretetet arra fordítjuk, hogy mit cselekszünk érte, és így lehetővé tesszük számára is ennek az érzésnek a megtapasztalását. Tehát szeretetet nem lehet kapni, hiszen mi nem vagyunk képesek a másikban lévő érzés átélésére, csak azt tudjuk megtapasztalni, ami bennünk van. A szeretetet adjuk, adjuk, adjuk, ezáltal élhetjük át folyamatosan. Egy magasabb szintje ennek az érzésnek, a feltétel nélküli szeretet. Ez már spirituális szint, hiszen nincs oka annak, hogy szeretek valakit, vagy valamit, esetleg mindent, hanem egyszerűen azért szeretem, mert létezik, mert része a létezésnek. Nyilván, hogy valaki ide eljusson, nagyon sok változáson kell átmennie ahhoz képest, amilyen módon kicsi gyermekkorától kezdve kondicionálta az elméjét a családi és a társadalmi környezet, valamint meg kell szabadulnia a tudatalattijába elültetett számtalan hibás, torz, és folyamatosan futó programtól. Megértések, felismerések sorozata követi egymást, folyamatos személyiségfejlődés a feltétele annak, hogy valaki idáig eljuthasson. Nagyon fontos a szeretet spirituális aspektusának megértéséhez, hogy először, és elsősorban magunkat kell megtanulni szeretni. Az életünk során megélt sok-sok destruktív kritika, amit elszenvedtünk, egy alapvető félelmet tart fenn bennünk, mégpedig azt, hogy nem vagyok elég jó, és nem vagyok elég szerethető. Mivel a legtöbbünknél ez már egész kicsi korban elkezdődik, az emberek 98 százaléka a gyermekkorban elszenvedett frusztrációktól szenved felnőtt korában. Mindenkiben ott él a síró kisgyermek, akit meg kell vigasztalnunk. Ez egy következő írásom témája lesz. Első lépésként, saját erőből képessé kell válnunk arra, hogy megtanuljuk szeretni saját magunkat, hiszen ezt soha nem tanította meg nekünk senki. Ha már kellőképpen tudjuk szeretni önmagunkat, akkor a képességünk, hogy szeretni tudjunk másokat is, ugrásszerűen felerősödik, a kapcsolataink megváltoznak, az életünk átalakul. Természetesen a szeretet nem összetévesztendő a szerelemmel. Ideális esetben egy párkapcsolat szerelemmel kezdődik, ami egy felfokozott érzelmi, hormonális, és idegi állapot. Nagyon felemelő, eufórikus, és rendkívüli motivációt képviselő érzés, ha viszonzásra talál. Viszont az idő múlásával a szerelem elmúlik, és átveszi a helyét a szeretet érzése, amely ha stabil, és feltételek nélküli, soha nem múlik el, örök. Ilyen a természete. Miért? Mert a feltétel nélküli szeretet képessége, az már egy isteni minőség, amit magunkban hordozunk. Az  Elvárások-Megfelelsz-Van szeretet, és az Elvárások-Nem felelsz meg-Nincs szeretet téves mókuskereke a legtöbb ember életét az evilágból való távozásig megkeseríti. Ebben a tárgykörben az emberekbe mélyen beépült tévhiteket nagyon nehéz megváltoztatni, mert sajnos nem értik meg a lényeget,  és sok esetben hiányzik a szükséges érzelmi intelligencia.A feladat nehéz, és nagy elszántságot igényel idáig eljutni. Sajnos kevesek a szerencsések, akik ezt kegyelmi állapotban megtapasztalhatják. Isten segítsen mindenkit ebben!

Olyan boldog vagyok! Megkaptam a diplomámat, megvettem az új autómat, igent mondott, jobb állást kaptam sokkal többet keresek, új lakásba költöztem, felvettek az egyetemre, stb, stb, stb. Ismerős ügye? A boldogság hamis tudatával konstatálunk egy rakás dolgot, ami kivétel nélkül a fizikai világban elért eredményeinkhez kapcsolódik. Lehet, hogy kiábrándító lesz, de ennek semmi köze sincs a boldogsághoz. Nem kiábrándításnak szánom, hanem ébresztőnek. Ezek az események, melyek egyfajta örömérzetet hoznak létre bennünk, köszönő viszonyban sincsenek a valódi boldogsággal. Minden esetben rövid életű, tűnékeny pillanatai az életünknek, melyek csak ideig óráig képesek fenntartani az általunk „boldogságnak” definiált érzésecskét. Ennek az az alapvető oka, hogy az ego kapott egy kis kielégülést az általunk tervezett és végrehajtott teljesítmény által. Ez rövid, a megvalósulás időtartamához képest nagyon rövid ideig tart. Aztán lecsendesedik, és máris új, megvalósítandó dolgokon törjük a fejünket, hiszen az ego alapvető tulajdonsága, hogy permanens kielégítetlenségben van folyamatosan. Ha nincs probléma, kreál egyet, és ha azt hisszük, hogy eme probléma megoldása után minden rendben lesz, óriásit tévedtünk. Hiszen az ego problémáját nem lehet megoldani, mert amint egy megszűnik, azonnal létrehoz egy másikat. Sok pénzem van? Még több kell, nehogy elveszítsem azt ami van!  Szuper házam van? Akkor kell hozzá medence, és egy csodálatos parkosított udvar! Ha ez megvan, utána kell nyaraló, vitorlás, még nagyobb autó, és ha mindez meg lesz, akkor nagyon boldog leszek! Nem! Csak a szokásosnál intenzívebben örülünk egy rövid ideig. Az, amit mi boldogság érzésnek hiszünk, olyan halvány utánzata a valódi boldogságnak, mint egy gyertya pislákolása, a nap fényéhez képest! Amire mi a boldogság szót használjuk, az egy örömteli megelégedettség érzés, amikor az életünk az általunk elvárt mederben folyik. Példának okáért valaki harmonikus párkapcsolatban él, az anyagi körülményei több mint kielégítőek, örül annak ami van, és elégedett az életével. Ezt nevezik általában boldogságnak az emberek, de ez szimplán egy elégedett, és nyugodt életérzés, nem boldogság. Ugyanis a boldogság nem egy érzés, hanem tudatállapot! A boldogság állapotában az elme csendes, nincs állandó fecsegés a fejünkben, megszűnik az állandó mozizás, amikor vagy a múltban, vagy a jövőben zajlanak folyamatos párbeszédek, de a mostban szinte soha nem vagyunk. Megtapasztaljuk az állandó mentális zaj mögött lévő csendben a végtelen intelligenciát. Az ego nyugodt, és pihen. Átéljük a gondolat feletti gondolatok inspiráló erejét, és folyamatosan az egységélmény abszolút tudatában vagyunk. Mindezek együttvéve tartanak fenn egy egy olyan tudatállapotot, ami lehetővé teszi számunkra, hogy folytonosan az Isteni jelenlét végtelen boldogságában fürödhessünk. Ezt az állapotot nem lehet megértéssel megtapasztalni, kizárólag csak átélni lehetséges. Intellektuálisan is alighanem csak érintőlegesen tudjuk kapirgálni. A boldogság tapasztalásának része, hogy minden egy, minden most történik, és magának az életnek, a létezésnek az extatikus átélését jelenti. A megvilágosodott, felébredt mesterek osztályrésze ez. Tehát mégegyszer, a boldogság nem egy érzés, hanem tudatállapot! Ne tévesszük össze az örömérzetet a boldogsággal, mert önmagunkat csapjuk be, habár a mindennapi szóhasználatban eléggé gyakori ez a kifejezés, és talán így próbáljuk érzékeltetni a különbséget, az öröm, és a még nagyobb öröm között, esetleg a tartósan fennálló örömérzet érzékeltetésére, hogy a boldogság szót használjuk.  Lehet nagyon, nagyon örülni, de az igazi boldogság, az valami egészen más! Minden emberi testbe született léleknek ez a végső célja, ezért vállalja a fizikai síkon elszenvedett testi és lelki kínokat. Mert a nagy kérdés az, hogy emberi lények vagyunk spirituális kiterjedéssel, vagy spirituális lények vagyunk, akiknek pillanatnyilag emberi testük is van? Szerintem az utóbbi. Hősök vagyunk mindannyian, vállalva a felejtés terhét, hogy kik is vagyunk valójában, és viselve fizikai létezésünk testi-lelki kínjait annak érdekében, hogy átélhessük a Forrással való egyesülés extatikus katarzisát! Kívánom minden embertársamnak, hogy minél előbb érje el ezt az  állapotot, és valósítsa meg önmagát a felsőbb énje elhatározása szerint!

Szeressétek jobban önmagatokat és egymást, legyetek egyre tudatosabbak, és ne feledjétek: Nincs igazság, csak végső valóság!

Hagiel

A fizikai létünket abszolút  valóságként éljük meg, hiszen az életünket átszövik a különböző érzések, érzetek, érzelmek, mint pl.a biztonságérzet, vágy, éhség, szomjúság, szerelem, gyengédség, gyűlölet stb. Hogyan is lehetne erről azt gondolni, hogy nem valóságos, hiszen húsbavágó tényekről beszélünk, amik jelen állapotunkban nem kikerülhetőek, vagy megkerülhetőek .És mégis! Több ezer évvel ezelőtt az Indiai szent írásokban már az egész fizikai létünket maya-nak, illúziónak nevezték. Ugyanis a szemünk elé egy fátyol van húzva, és mi nem látunk a fátyol mögé. Ahhoz, hogy mindaz amit átélünk létezésünk eme formájában és ezen szintjén, az szükséges, hogy a szemünk és a valóság közé  sűrű köd ereszkedjen, amin képtelenek vagyunk átlátni.  Mondhatnám azt is, hogy gyakorlatilag a fizikai létezésünk alatt, amit most tapasztalunk, spirituális és okkult szempontból vakon, és süketen botorkálunk végig.  Azért használom folytan a fizikai életünk helyett a fizikai létezésünk kifejezést, mert az élet örök, a fizikai létezésünk pedig korántsem az. Földi pályafutásunknak kezdete van, tehát egyszer véget is ér. Sajnos nem túl hosszú, ezt tudjuk jól mindnyájan, talán még azt is megkockáztatnám, hogy túl rövidre van szabva, de mint mindennek, ennek is oka van, és bármilyen hihetetlen tűnik is, az itt eltöltött időnk meghosszabbításának kulcsa is a mi kezünkben van. De térjünk vissza az eredeti témánkra, az illúzió kérdéskörére. Mikor a felsőbb Énünk, vagy nevezhetjük felettes Énnek is, kiválasztja, hogy melyik kronológiai időszakba, melyik országba és milyen típusú szülőkhöz, milyen társadalmi és szociális státuszba, milyen testalkattal, férfinek vagy nőnek akar születni, abban a pillanatban, mikor a születés folyamán véglegesen kapcsolódik a fizikai testéhez, a fókuszt teljes egészében a fizikai megtestesülésre irányítja, majd az éntudat kialakulásával teljesen elveszti kapcsolatát a szubtilis világokkal. A csecsemőkor legelején még gyakori az ide oda való átjárás a fizikai és a szubtilis világok között, de az ezzel kapcsolatos emlékek később mélyen eltemetve a tudatalattiban szunnyadnak. Tehát a születésünk pillanatától elkezd peregni életünk filmje, ami tartalmazza mindazokat a tapasztalatokat, amire a fejlődésünk következő apró fázisához szükség van. Képzeld el, hogy az életed egy mozivásznon pereg, és a cselekmény az általad érzékelt időrendi sorrendben történik. A filmen már minden rajta van, ami ebben az inkarnációdban megtörténik veled, te mégis egy egymás utáni folytonosságnak érzékeled. És ami a legfontosabb, te nem a vetítőgép vagy, se nem a film, hanem a fény ami megvilágítja a filmszalagot, a szellemed fénye, így lesz érzékelhető és átélhető a cselekmény. Mivel a szellemed teljes egészében a cselekményre fókuszál, a történések láncolata abszolút valóságosnak tűnik. A teremtésben minden törvényszerűségek alapján működik, tehát amíg egy bizonyos tudatossági szint alatt vagy, addig a szellemed fókuszát képtelen vagy áthelyezni életed filmjéről máshová. És mivel a felsőbb éned döntése alapján a durva anyagi világ dolgaira fókuszálsz, semmilyen tudatos kapcsolat nincs a fizikai testedben létező elméd, és a felettes éned között. Kvázi, a film amit nézel, tökéletesen valóságosnak tűnik, teljesen azonosulsz a fizikai testeddel, azt hiszed valóságnak, és azt illúziónak amit leírok. A Mátrix című film tökéletesen szemlélteti ezt a paradox helyzetet, és nagyszerűen mutat rá, milyen mély a nyúl ürege. Mondanivalója annyira sokkoló, hogy többször meg kell nézni, mire teljesen megérthetjük. A teremtésben minden itt és most történik, a nagy MOST-ban. Így van ez életünk filmjével is, vagy ha másik példával akarok szemléltetni, akkor mondhatom azt is, hogy egy DVD lemezen fut életünk sztorija, ott van a születésünk, és a halálunk pillanata is, és minden a kettő között, de egyszerre van ott minden. Azt, hogy most történik minden, egyetlen pillanat alatt, azt a háromdimenziós agyunkkal nem tudjuk felfogni, hiszen az idő múlását lineárisnak érezzük. Erre azért van szükség, hogy az elmének legyen valamilyen viszonyítási pontja, (múlt, jelen, jövő) hogy megérthesse a történéseket. Az idő egyébként sem telik, vagy múlik, hanem minden áll, és mi haladunk az időben. Hogy megértsd, ez olyan, mint amikor ülsz a vonaton, kinézel az ablakon, és azt látod, hogy minden rohan el melletted. Pedig minden áll, csak te haladsz a bizonyos sebességgel mozgó vonattal együtt. A legújabb hipotézisek szerint, amelyet egyre több tudományos bizonyíték támaszt alá, az az, hogy az univerzum (a fizikai) holografikus. Ez feltételezi azt, hogy fizikailag nem valóságos, csak mi érzékeljük annak. Az anyag valóságossága is cak látszólagos, hiszen ha atomi, szubatomi, vagy esetleg kvantum szinten vizsgáljuk, gyakorlatilag a döntő többsége üres tér. Maria Ann Brenan Gyógyító kezek című könyvében utal erre: „ Az anyag nem létezik, csak tendenciát mutat a létezésre”. De térjünk vissza a holografikus univerzumra. Mint tudjuk, a hologram úgy működik, hogy a lemezen, amin létrehozzák a holografikus lenyomatot, az kétdimenziós, és önmagában számunkra értelmezhetetlen hullámszerű ábrákat tartalmaz. Mikor megvilágítják lézerrel, akkor válik láthatóvá a háromdimenziós kép, ami számunkra érthető, és egyértelmű. Valahogy így működhet a fizikai valóságnak hitt életterünk, hogy amikor a szellemünk, a tudatunk fénye megvilágítja a kétdimenziós holografikus lenyomatot, akkor ennek a kivetülése hozza létre az általunk érzékelt háromdimenziós valóságnak hitt fizikai univerzumot. Viszont nézetem szerint, ez egy interaktív hologram, ami az elképzeléseink, hitrendszereink, tudatszintünk állása alapján állítja be az elképzelt valóságunkat. Mivel mindenki maga teremti meg a saját valóságát, ennek a rendkívül bonyolult interaktív rendszernek követnie kell az aktuális elvárásokat, elképzeléseket, azok akár pozitívak, akár negatívak is a mi fogalmaink szerint. Van egy vezérlő teremtési elv, ami abszolút törvényszerűségeket hordoz magában, viszont az egyén, és az univerzum szintjén is, minden elképzelhető, és elképzelhetetlen lehetőséget magában hordoz. És ez az általunk fizikai univerzumnak hitt rendszer is csak egy parányi része a létezés összességének. Ha már itt tartunk, érdekességképp megjegyzem, hogy egy ideig univerzumról beszéltek, aztán multiverzumról, tehát az univerzumok összességéről, (ez még mindig a fizikai), végül omniverzumról, ami magába foglalja  az általunk nem látható, és nem érzékelhető univerzumokat is. Azokat, amelyek sokkal magasabb dimenziókban léteznek. És csak a nagyságrendek miatt: a mi galaxisunkban kb. 4-500 milliárd csillag van, a mi univerzumunkban kb. 400 milliárd galaxis van, és az átmérője (mivel gömb alakú) 13,5 milliárd fényév. Hogy mennyi fizikai univerzum van, arról elképzelés sincs. Valószínűleg nem tudnánk megszámolni. A csattanó pedig az, hogy ez a fizikai multiverzum, ami az általunk látható fény tartományában van, talán a másfél százaléka  lehet  a létező valóságoknak. Ez egész egyszerűen elképesztő, és emberi aggyal nem felfogható nagyságrendekről van szó. A teremtés bonyolultsága és nagyszerűsége abban rejlik, hogy az egész omniverzumban itt, és most történik, ebben a pillanatban! Valószínűnek tartom, hogy a létezés végtelen, olyan, mint amikor egy nagy tükör elé állunk, a kezünkben egy kis tükörrel, és az visszatükröződik számtalanszor önmagába. Valahogy így működhet a teremtés is, folyamatosan mindenben visszatükrözi önmagát. És hogy még csodálatosabb legyen a holografikus univerzum, tudnunk kell azt, hogy ha egy hologramot összetörünk apró darabkákra, akkor minden apró darabjában, teljes egészében látható az egész kép amit eredetileg tartalmazott. Ezért mondta Hermész Triszmegisztosz, hogy amilyen kicsiben, olyan nagyban, és amilyen nagyban, olyan kicsiben. Az univerzum mint makrokozmosz, és az ember mint mikrokozmosz. Ezek mind csodálatos, nagyszerű, és felemelő dolgok, de mi van a mindennapi életünket átszövő megszámláhatatlan fájdalomról, sérülésről (mind testi, mind lelki értelemben? A minket körülvevő világ, az egyéni és a kollektív tudatszintünk visszatükröződése, ahol tartunk, vagy ahol tartanak minket. Az, hogy mit hiszünk a világról,  mit hiszünk magunkról, és hogy kik is vagyunk valójában? A megszámlálhatatlan betegség, az egymásnak okozott lelki sérülések hatásai, a balesetek, mid mind a tudatalatti üzenetei, hogy hibás program fut, ami nem szolgál téged, és változtatnod kell. Hibás programokból pedig rengeteg van, a kisgyermekkortól elkezdett kondicionált elme folyamatosan tévútra viszi a gondolatainkat, az érzéseinket, és a környezet ingereire adott válaszainkat.Minél magasabb tudatszintre kerülünk, minél szélesebb tudatmezőt kristályosítunk ki magunknak, minél inkább a jelenben vagyunk, annál kevesebb szenvedés, annál kevesebb hibás program, és annál kevesebb betegség, sérülés lesz a tapasztalásunk része. Tudjátok miről ismerni meg egy megvilágosodott mestert? Arról, hogy soha sem beteg! Semmilyen körülmények között sem! Az ő tudata, és tudatalattija rendben van, teljesen tiszta. Tehát, ahogy haladunk az emelkedő tudatszint lépcsőin, úgy tűnnek el az életünkből a fájdalmak, és a betegségek. És mintegy negatív visszacsatolás részeképp, a tudat fénye által megvilágított hologram a történések folyamában, a testi és lelki fájdalom által vezéreltetik a helyes irányba. Sajnos sok esetben a hibás program már olyan kárt tett, ami nem megváltoztatható csak az egyén teljes önátprogramozása által, amire az emberek döntő többsége képtelen, hiszen nem jut a megfelelő felismerésekre, így el kell hagynia a fizikai testét. A fizikai fájdalom, mint olyan, egy figyelmeztető rendszer, és a jelzése után, amint felfogtuk a célját,  kikapcsolható lenne, ha a tudatunk fókuszát máshová tudnánk helyezni. De tudjuk, hogy ahhoz nagyon a hegy csúcsán kellene lennünk, viszont nem vagyunk ott, és a tudatunk jelen szintjén ahol tartunk, vagy ahol tartanak minket, ez nem lehetséges. Budha azt mondta: Minden szenvedés forrása a tudatlanság, és a felismerés hiánya. És ha ebben a pillanatban nem is vagyunk tudatában annak, hogy illúzióban élünk, de már sejtjük,  folyamatosan törekedjünk a tudatosságra, ami elvezet minket a kellő felismerésekhez. Tudom, hogy a rengeteg szenvedés láttán sok mindennel egyáltalán nem tudunk azonosulni, sem elfogadni azt, de tiszta szívemből kívánom nektek, hogy legyetek egyre tudatosabbak, ébredjetek fel, és lépjetek túl az illúzió világán!

Szeressétek jobban önmagatokat és egymást, legyetek egyre tudatosabbak, és ne feledjétek: Nincs igazság, csak végső valóság!

Hagiel

Sok-sok ezer éve már, hogy a gondolkodó emberben megfogalmazódott a három kardinális kérdés: Honnan jöttünk? Miért vagyunk itt? Hová tartunk? Volt már néhányan olyan szellemi érettséget elért ember, akik megértették ezekre a kérdésekre a válaszokat, de titkos tudás lévén ezek a válaszok a múlt, és a feledés homályába vesztek. A mai kor emberiségének égető  szüksége van arra, hogy válaszokat kapjon, hiszen minden jel arra mutat, hamarosan fordulóponthoz érkezik.  Honnan jöttünk? – Teremtve lettünk vagy létrehozva? Rengeteg olvasmány, könyv és értekezés jelent már meg arról, hogy a jelenlegi formájában létező embert, egy földönkívüli faj, az Annunakik hozták létre, mintegy 450.000 évvel ezelőtt, hogy rabszolgaként dolgozzon nekik. Tegyük fel, ez valójában így is történt, és az akkor a földön élő primitív, emberszerű humanoidok, valamint a saját fajuk genetikai állományának keresztezéséből létrehozták az embert, olyannak mint amilyen ma. DE! Ők hozták létre a genomot? Ők alkották meg, hogy a kromoszómák bizonyos részei milyen tulajdonságokat határozzanak meg?

 Ők határozták meg a kromoszómán belüli bázispárosodás szabályait, és azok sorrendjének  tulajdonságokat meghatározó erőit? Az öröklődés törvényszerűségeit? Nem! Készen kapott anyagból dolgoztak, és azt művelték mesterfokon, hogy a genetika szabályainak megismerése útján tudták befolyásolni a végeredményt. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy valamilyen tudomány mesterfokon való művelésével állítok elő valamit, vagy a teremtésről beszélünk. A teremtés az, amikor a semmiből lesz valami. Tehát az elvet, ami a lehetőségét hordozza az anyag manipulációjának, valami egészen más hozta létre.A végtelen lehetőségek misztikus kincsestárát csak, és kizárólag egy végtelen és határtalan intelligencia, egy szupertudat hozhatta létre. Nevezhetjük Istennek, Természetnek, Mindenségnek, Abszolútumnak . Én a továbbiakban Istennek fogom nevezni, a közérthetőség kedvéért.  Ebből a szempontból vizsgálva a kérdést, azt hiszem bátran kijelenthetjük, hogy akár létre lettünk hozva „kapott” anyagból, egy technológiailag magasan fejlett faj által, akár közvetlenül Isten teremtett minket, ugyanúgy Isteni minőséget hordozunk.Ugye ismerjük azt a meghatározást, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert. Ha a fejlettebb, létrehozó humanoid fajra vetítve vizsgáljuk ezt a kijelentést, akik istenként (szándékosan kis i-vel) tüntették fel magukat az akkori ember előtt, a hasonlóság révén ezt szó szerint vehetnénk. Viszont ők természetesen nem voltak Istenek, csak az Isten által a rendelkezésükre bocsájtott lehetőséggel éltek. Ha viszont a Teremtő Isten és az ember viszonylatában vizsgáljuk ezt a kijelentést, akkor ez analógiájában igaz az emberre. Mint minden gondolkodásra képes, tudattal bíró lény a mindenségben, úgy az ember létezését is a négy elem munkája határozza meg, melyek a tűz, a víz, a föld, és a levegő elem. Valamint a legfontosabb, az Akasha elv, melyből a négy elem létrejön. Mindent ez határoz meg. Itt is természetesen analógiákról beszélünk. Az pedig, hogy az ember Isteni minőséget hordoz, azt jelenti, minden szellemi potenciált magunkban hordozunk, ami lehetővé teszi számunkra, a szellemi fejlődés határtalanságát, az Istennel való egybekötöttség állapotának az elérését, és ezáltal az Isten-Emberré válást, és a spirituális evolúció egy következő fokára való lépést. Mert meggyőződésem, ahogyan a mindenség és Isten kiterjedése is végtelen, úgy a szellemi fejlődésnek sincsenek határai. Tehát a lényeg szempontjából mindegy , hogy az Annunaki, vagy bármilyen más humanoid faj hozott létre minket, vagy Isten közvetlenül teremtette az embert, mindenképp a tudatos teremtés, tudattal megáldott teremtményei vagyunk, szellemünkben az Isteni szikrával és lehetőségekkel. Részesei vagyunk Isten végtelen önmegtapasztalásának. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a mindenségben nem történik semmi sem véletlenül, minden egy nagyon magas szintű terv szerint működik, a végtelen Isteni szuperintelligencia által. Mert véletlenek nincsenek, minden okkal történik.  Úgy gondolom, a mostani emberi faj nem az első ezen a bolygón, a minket megelőzők létezése sok százmillió évre is visszanyúlhat. A lényegen ez sem változtat. Itt és most, mi vagyunk akik vagyunk, magunkban az Isteni minőség letéteményével. Az, hogy a spirituális fejlettség tekintetében még csak éppen totyogó gyermekek vagyunk az tény, viszont a végtelen potenciál bennünk van! Tehát honnan jöttünk? Mindenki válasszon tetszése szerint! Az alapvető dolgokon nem változtat, csak a nekünk tanított sztereotip, tudáshiányos és feltételezett eredettörténetünk megítélésében. A teremtés végtelen láncolatának részesei vagyunk.

Azonnal adódik a következő kérdés: Miért vagyunk itt? Hát ez jó kérdés! – mondanák a legtöbben. A kérdés megválaszolása viszonylag röviden megfogalmazható: Minden élet és létezés, az általunk látható, valamint az általunk nem látható, és nem érzékelhető világokban azért teremtetett, hogy részesei lehessenek Isten végtelen önmegtapasztalásának. Isten, mint szupertudat, önmagára ébredt mint egyetlen, és valós omnipotencia (mindenhatóság), a folyamatos, és végtelen teremtési ciklusok által tapasztalja meg önmagát. A létezők, mint önmaga kivetülései, magukban az Isteni szikrával, individuumként részei az önmegtapasztalásnak. Ha Isten örökké létezett, mikor ébredt önmagára? Hiszen az előbb leírtak magukba foglalják, hogy kellett lennie egy időpontnak, amikor Isten önmagára ébredt. Hogyan lehetséges időpont, amikor Isten örökké létezett, tehát a létezésének nincs sem kezdete, sem vége?! Tudomásul kell vennünk, hogy amikor Istenről beszélünk, mindig ott van az Isteni kettősség, ami a mi elménknek, és intellektusunknak komoly paradoxont jelent. Ezt a későbbiekben még részletesen tárgyaljuk. Természetesen életünk szépségei és nehézségei itt, a Föld nevű bolygón sokkal részletesebb okfejtést követelnek meg, amit a későbbiekben témakörökre osztva fogok kibontani. Emberi létezésünk, itt a fizikai világban rendkívül sokrétű, és összetett, bonyolult működési mechanizmussal, ami nagyon sok esetben rendkívül fájdalmas mind testileg, mind lelkileg. Mindez a fejlődésünket szolgálja, amit az emberi elmével a spirituális összefüggések ismeretének hiányában, bizony nem lehet megérteni. Viszont törekedni kell rá, és a tudatosság emelkedésével ez meg is valósul.

Miért vagyunk Itt?  Bizony azért, hogy a szenvedéseink, az örömeink által részesei legyünk Isten végtelen önmegtapasztalásának, és a folyamatosan  egyre magasabb tudatszintet elérve, spirituális fejlődésünk révén visszatérhessünk a Forráshoz, az állandó egységtudat és boldogság állapotába. Ez az út természetesen a mi fogalmaink szerint rendkívül hosszú, és emberi léptékkel mérve beláthatatlan messzeségbe  mutat.  Inkarnációk ezreinek során lépünk egyre előrébb, megtapasztalva elképesztően sok élethelyzetet, és kijavítva hibáinkat haladunk a megvilágosodás, a felébredés felé. Mert mindenkinek ez a sorsa. Ki előbb, ki utóbb, de végül mindenki, kivétel nélkül eléri ezt az állapotot. Minden inkarnációnkban életre  szóló feladat, hogy szélesítsük a tudatmezőnket, és egyre magasabb szintű tudatot kristályosítsunk ki magunknak. El kell érnünk azt a szintet, amikor végre megérti az emberiség, hogy az élet nem verseny, hanem az együttműködésről kellene szólnia, és mind az egyén szintjén, mind pedig kollektív szinten segítsük egymást a tudatosodás folyamatában.

Szeressétek jobban önmagatokat és egymást, legyetek egyre tudatosabbak, és ne feledjétek: Nincs igazság, csak végső valóság!

Hagiel